A Nagykunság népviselete
A
kunok viselete
Nem a ruha teszi az embert! Nem a köntös teszi a papot! -
szól az ismert közmondásunk. Igaz, de a viselet minden kultúrában jelkép is
egyben, amely a társadalmi rangot, kort, vallást, etnikai hovatartozást is mutatja. Vonatkozik ez a Nagykunság népviseletére
is. Különösen a 20. század végén
irányult újra a figyelem a népviselet felé.
Ahogyan erősödik a globalizáció nyomása, úgy, mintegy társadalmi
ellenállásként, megmutatkozik a saját kultúra, a lokális értékek megmutatásának
az igénye is. Természetes reakciója ez a társadalomnak, minden sorsforduló
idején így volt, olykor nemzeti jelképpé is vált a viselet. De 
milyen
volt a Nagykunság népviselete? Mit hordtak a kunok?
A viselet történetében különféle korszakokat különíthetünk el, s mint minden kulturális jelenség, ez is összefüggésben van a társadalom életével. Köztudomású, hogy a magyar kultúrát három rétegben érte keleti hatás: első a honfoglalás kori réteg, a második a 13. századi kunokkal került a magyar kultúrába és a harmadik a török hódoltság ideje. A kunok erősebb hatást gyakoroltak a magyar műveltségre, így a népviseletre is, mint azt korábban feltételezték a kutatók. Mindez következik abból, hogy a tatárjárás után a Duna-Tisza- közét, a Körösök és a Maros vidékét a kunok szállták meg, s az ott maradt gyér számú magyarság nem tudta a kunokat beolvasztani. A keleti műveltségi hatást a kunok felerősítették, életmódjuk, szokásaik és viseletük olyan erős hatással voltak a magyarokra, hogy az alföldi magyar nép sajátos kun jellegéről szólnak a kutatók.[1] A viselet terén ugyanez érvényes.
A viseletkutatás korai forrásai részben a krónikák képes ábrázolásai, részben a falfreskók és a régészeti ásatások leletei, ill. a temetkezési szokásokra vonatkozó megfigyelések. A régészeti ásatások leletei, de a történeti források is bizonyítják, hogy a kunok asszimilációja a 15. század második felében kezdődött, de a különös jogállásuk révén a kun kultúra számos műveltségi eleme maradt meg szinte napjainkig.[2]
Az,
hogy a viselet mennyire szembeötlő társadalmi jelenség volt a középkorban, jól
mutatja,, hogy az 1279-ben itt járt Fülöp fermói püspök pápai legátus szigorúan
meghagyta a „kun süveg elvetését, melynek használata a magyarságnál már
szokásba jött”.[3] A fejfedő,
mint a társadalmi és etnikai, olykor vallási hovatartozást mutató jel, a
legszívósabban ellenállt mindenféle tiltó rendszabálynak. A süveg talán az
egyetlen olyan viseleti darabunk, amiről kimutatható, hogy a katonaság révén
használatban volt egészen a 19. századig, amikor is kiszorította a
kalapviselet.[4]
A székelyderzsi unitárius templom 1419-ből való
falfestménye Szent László és a kun
harcát ábrázolja. 
Számtalan forrás idézi a falfestményt,
leginkább a fegyver- és a viselettörténeti kutatások kapcsán. A kun vitéz keleti viselete a Képes
Krónikában[5]
látottakra emlékeztet: fejhajtott karimájú hegyes süveg (amilyen a mai
kazak-kirgiz kalpag formája), valamint varkocsba font haj, bajusz, bő ujjú
kaftán, amit keskeny öv fog össze.
A krónika viseleti ábrázolásait áttekintve a felsőruhákra is
érdekes adatokat találunk, különösen a szabásvonalat illetően. A Kálti Márk
Képes Krónikájából (1358) való rajzon IV. (Kun) László királyt kedvelt
kunjainak viseletében ábrázolta a rajzoló.
Alighanem ez a leghitelesebb viselettörténeti adatunk egyike,
persze a régészeti leletek mellett. A
felül csákóra vágott szárnyú, alul bővebben aláomló, hosszú szűk ujjú kaftánja
elöl csípőig felhasított, így lovagolni is lehetett benne. Alatta kék harisnya
és hegyes orrú cipő látszik. Keskeny, a csípőn áttekert öv és a nyaknál kerek
mellboglár díszíti az uralkodó piros ruháját. Fején felhajtott szélű hegyes
süveg, amelynek tetején több ágú korona látható. A király kezében a
felségjelvények: a jogar és az országalma.
Ugyancsak a Képes Krónika ábrázolásairól tudjuk az előkelő női viseletet: Erzsébet királyné, Károly Róbert felesége, testhez simuló, mell alatt húzott, csípőtől lefelé enyhén redőzött, alul prémszegélyes vörös ruhát hordott. A vállára hermelinprémes, aranyszínű palást borul. Fején főkötőt visel, ami a vállára omlik s ugyancsak prémes.
A gyermekek
ruházata a felnőttekét utánozta. A
középkorban általános volt, hogy a csecsemőkorból kinőve, a gyermekek a
felnőttekéhez hasonló ruhát hordtak.
A régészeti leletek megerősítik azt a feltevést, hogy
a szabásvonal jó ideig megmaradt, mintegy tovább őrizve a keleti jegyeket. A
nagykunsági régészeti ásatások a kun szállástemetőkben azt mutatják, hogy az
elhunytat viseletben temették el. A
14-16. században szokás volt, hogy a holttesteket az életben használt
ruhában tették nyughelyére. Egyik ékes bizonyítéka ennek a
Karcag-asszonyszállási temető ásatása során tett megfigyelés, miszerint a 14.
századi kun viselet a nadrág, kaftán, övvel. Ez jellegzetes nomád viselet
volt, amit csak a kunok hordtak.[6]
A csengelei kun ásatásokon tett megfigyelés azt
tanúsítja, hogy a 
nők viselete nem túl gazdag, annál díszesebb azonban a
hajadon lányok és a gyermeklányok viselete.
Aranyozott vagy ezüsttel bevont övek, amelyeken gótikus mintára bronzból
készült csatok, szíjvégek voltak.[7]
Ugyanitt némely sírban díszes pártát talált az ásató régész, Horváth Ferenc.
A 16. századi kun szállástemetőkben, a Karcag mellett feltárt viseletmaradványok mindegyike lila színű volt és az utólagos festés nyomait mutatták, ami fontos bizonyítéka annak, hogy a Karcag- orgondaszentmiklósi és a Karcag- asszonyszállási kunoknál a gyász színe a lila volt.[8]
Viseletkiegészítők:
gyűrűk, párta, pártaöv, főkötő
Az alföldi lakosság körében a 14. században már divat volt olyan ezüstgyűrűk viselete, amelyek nagy, kerek fejébe monogramokat vagy egyenlő szárú kereszteket, esetleg madarak sziluettjeit vésték. A Karcag-orgondaszentmiklósi kun ásatások leletei között is találunk ilyeneket. A gyűrűk között gyakoriak a liliomábrázolásúak is. A kutatók álláspontja az, hogy ezeket a viseletkiegészítőket nem használták a dolgos hétköznapokon, kizárólag az ünnepi viselet díszítésére voltak alkalmasak s azokat a halottakkal is eltemették. A nagy kerek fejű gyűrűk mellett használtak karikagyűrűt is, amely ezüstből vagy bronzból készült, széles, lapos vagy domború volt.
Párták
A gyöngyös, fémből készült lemezekből álló, fémszálakból sodrott, a fejet övező szalagot, koszorút nevezték pártának. Számtalan közmondás jelzi, hogy a pártaviselet a családjogi státust jelezte, csakis a hajadonokat illette meg. Akinek „fejébe sült a párta”, „pártában maradt”, az nem ment férjhez, vénlány maradt, vagy a „búra termett pártát” ugyancsak a vénlányok hordták. A legrégebbi párták a 11-13. századi sírokból kerültek elő, már ezeket is gyöngyszem díszítette. A gyöngyöspárta egészen a 19. század végéig divatos volt.[9] Néhány vidéken később is hordták. A párta díszítése rangjelző is volt egyben, minden lánynak illett viselnie. Viselőjének korára lehet következtetni a párta abroncsának méretéből. A Karcag-asszonyszállási ásatások során, a 239. sírból került elő gyöngyöspárta, ami jól mutatja, hogy a 14. századi kunok is hordták ezt a viseleti darabot. Alföld-szerte elterjedt volt, de a debreceni gyöngyös-bogláros párta külön stílusjegyet képviselt az alföldi viseletben.[10]
Miként a fejrevalók
mindegyike, ez is a 18. század végéig, a 19. századig tartotta magát. Már jó
évszázada, hogy a magyarság nem visel pártát, de bízvást 
mondhatjuk,
hogy viselése valaha általános volt a hajadon lányok körében.
Pártaöv
A magyar nyelv is sokat változott az elmúlt évszázadokban. A régi nyelvben a párta nemcsak a mai értelemben vett fejdíszt jelentette, hanem valamit körülvevőt, övezőt értettek alatta. Ebből következően a pártaövet nemcsak a férfiak, hanem az asszonyok is viselték, később vált el a fejdísz és a derékon hordott öv forgalma és értették a párta alatt a leányok fejdíszét, pártaöv alatt pedig a derékon viselt övet.
A pártaöv eredete
bizonytalan, a szövéstechnikája feltételezések szerint Ázsiából került hozzánk,
valószínűleg már a hunokkal. A régészeti leletek azt igazolják, hogy a 12-13.
században használatuk az Alföldön általános volt. Talán nem hibás az a
feltételezés, hogy a pártaöv az egykor viselt fegyverövből alakult ki, hiszen a
funkció, az, hogy a legfontosabb használati tárgyakat, a mindig kéznél lévő
készségeket a férfiak és a nők is a derekukon viselt övre akasztva hordták,
erre enged következtetni. A csengelei kun leletek között díszes, veretes
pártaöveket talált az ásató régész, Horváth Ferenc. [11]
A karcagi ásatások során előkerült övek díszítése hullám-mintás sávos ezüst
veretek és oroszlános csatvég.
A pártaöv nagy értéket
képviselt, amit jól mutat egy kecskeméti tanácsi jegyzőkönyv, melyben egy tanú
azt 
vallja, hogy Kun Tamásné hagyatékában „ sok ezüst
jószágot és egy rostélyos ezüst pártaövet” látott. A pártaöv a legmegszokottabb, mindig kéznél lévő tárgyakat
tartotta. Díszítményei között gyakori az oroszlános díszítés, a hatágú
csillagot ábrázoló ezüstlemez, kapcsoló része apró négyszögekre osztott
ezüstlemezekből állt.[12]
A pártaöv a 18-19. századi viseletváltáskor kiment a divatból, de rokon népeinknél, így a közép ázsiai
törököknél máig használják.[13]
Főkötő
A szépen megmunkált,
díszített párta stílusában készültek az asszonyi viselet jellegzetes darabjai,
a főkötők, amit ugyancsak gyöngyökkel díszítve, nemes anyagból varrattak az asszonyok. A női fejrevalók
között a pártán túl a legarchaikusabbnak tűnik a háló- vagy recefőkötő.
Kontinuitása a 17-18. századig nyomon követhető. A 18. századi nagykun viselet
szerves része volt. Fehér patyolatkendőt tett fel főkötőjére az új
asszony a 18. századi Nagykunságon.[14]
Néhány szép, karcagi
darabról készült fotót őriz a Néprajzi Múzeum fotótára[15]
amit feltehetően különböző korú asszonyok hordtak. Az idősek fekete, nyakat
takaró főkötőt, a középkorúak ezüst flitterekkel díszített, a jászok főkötőjéhez
hasonlót, míg a fiatalok törökös hímzésű, a fejtetőn a homlok felé lehajló,
kétoldalt ívre szabott, hátul hosszú szalagos masnival díszített főkötőt
viseltek.[16] 
A
kisújszállási helytörténeti gyűjteményben néhány szép nagykunsági főkötőt
láthatunk, amelyeken jól felismerhetők az egykori pártaviselet emlékei. A
főkötőt fekete selyemből varrták, esetleg lila csipke díszítette, vagy művirág,
sőt strucctoll is ékeskedett rajta.[17]
A 20. század
elején az idős asszonyok kontyuk fölött még főkötőt hordtak vagy kendőt
kötöttek.
A kendő viselete a 20.
században lett általános, de szinte csak utcai viseletre, illetve menyecskésen
tarkónál megkötve otthoni munkára is viselték. Ritkán ültek fényképezőgép elé
kendőben az asszonyok, ebből is látszik, hogy az ünnepi viseletben nincs jelen
a fejkendő. A temetkezési szokásokban viszont megmaradt: az asszonyokat
bekötött fejjel ravatalozták fel még a 20. század második felében is.
Asszonyi és férfiékesség: a hajviselet
A kunsági ásatások során előkerült középkori
kun leletek, a bronzból való hajtűk
azt mutatják, hogy az asszonyok (de még a férfiak is!) fonva viselték a
hajukat. Az Alföldön jellemző volt,
hogy hosszú hajat viseltek a férfiak még a 20. század elején is. A férfihaj 
fonása minden kétséget
kizáróan keleti hozadéka kultúránknak. Korai ábrázolások is 
vannak róla, a Képes
Krónika 21. 
lapján, "A
magyarok bejövetele Pannóniába" jelenet egyik háttal álló alakján látható
a fonott hajviselet.[18]
A kunok vándorlási területein talált, különböző korokból származó sírszobrok
ugyancsak varkocsba font hajjal örökítették meg az elhunytat.
Jellegzetes
hajviselet volt a férfiüstök. Györffy István káromkodás kapcsán említi, hogy a
bűnöst üstökénél fogva akasztották fel.[19]
A hajfonás szokása egészen a 20.
század elejéig megmaradt, a pásztorok körében még a csimbók viselése is
megszokott volt.
Mivel a tisztálkodási
kultúra csak a hódoltságot követően emelkedett, azt megelőzően valószínűleg a
fejtetvesség ellen a hajat zsírozták. A 18. század végén azonban megjelennek a
zsírozott hajat tiltó rendelkezések. A hatóság minden kun városban tiltja a
zsíros hajat, mint a pallérozatlanság bizonyítékát. "Síros fejek
kemények tilalmaztatnak kivált a gazdák templomba menni íly kenetlen hajjal ...
ne próbáljanak." [20]
Az
asszonyi hajviselet szintén fonott volt, egyágú hajfonataikat kontyba
tekerték. A kislányok kétágú copfot
hordtak szalaggal átkötve vagy lófarokba fogva.
A hajviselet csak később
változott, a 20. századi polgári divat hatására. A század eleji fotókon jól
látható a generációk szerinti eltérés. Az idős asszonyok szorosan hátrafésült,
kontyba tekert hajviseletet hordtak, míg a fiatal asszonyok már haja a polgári divatot mutatta. Rövidre nyírt frizura nem nagyon volt a
parasztság körében, nem nézték jó szemmel, megbélyegezték a vágott hajúakat,
mondván: olyat csak a nagyvárosi rosszlányok viselnek. Azonban a 20.
század második felére kortól függetlenül általánossá vált a vágott hajviselet.
A török hódoltság után
A török hódoltságot követően a paraszti kultúrában lényeges változások következtek be. Az Oszmán Birodalom térhódításával a görög területek török fennhatóság alá kerültek. A szabad utat kaptak a kereskedők a hódoltsági területeken. Mivel a balkáni népek görögök, albánok, szerbek, örmények, bosnyákok egymás között közvetítő nyelvként a görög nyelvet használták, a lakosság számára a kereskedelem és a görög megjelölés fedte egymást. A Habsburg Birodalom és a Török Birodalom közötti békeszerződések a kereskedők számára nagyon kedvező feltételeket biztosítottak, ezért a görög kereskedők jelentős árucsere-forgalmat bonyolítottak. A 18. század elejétől pedig Velence helyett Nyugat felé irányult a balkáni kereskedelem, a vándorkereskedők központja Bécsbe és Pestre került. Lassan a nagyobb mezővárosokban is megjelentek immár nemcsak, mint vándorkereskedők, hanem bolttulajdonosok is.
A görög kereskedők boltjaiban megjelentek a finom anyagú keleti kelmék.
A vidékünkre települő görögök a bolt helyiségét a várostól bérelték. A legkorábbi bérleti szerződés Túrkevéről maradt fenn, bizonyos Görög Mihály 1734. május 15-én egy évre kapott lehetőséget, „ s ha Isten maradást ad, és tetszik a lakás, és miközöttünk való maga alkalmaztatása, F.Rh. 20 – húsz Rénenes Forintokat esztendőnként fizessen…” – szól a szerződése.[21]
A karcagi Görög János boltjában 1744-ben aba (kallott, ványolt szűrposztó), gyolcs cérna és galand, szattyán (finom kidolgozású bőr) , ezen kívül selyem, kordován (színes bőr) állt a polcokon.
Karcagon 1791-ben a legjobban menő bolt Janovits Mihályé volt, aki maga jómódú, sikeres kereskedő lévén nem csak a karcagi, hanem a környékbeli kereskedők között is fontos szerepet vállalt.[22] A kereskedők tehát a maguk módján nagyban hozzájárultak a színes, finom anyagok elterjedéséhez így a viselet megváltozásához is. Igaz, hogy a Jászkunság még jó ideig igyekezett ellenállni az új dolgoknak, így vándorkereskedelmet is fékezte. A Helytartó Tanács 1815-ben rendeletet hozott, mi szerint: „zsidók, cigányok és egyéb csavargó népek ne telepedjenek be.” Ezzel is a görög kereskedők malmára hajtották a vizet. Aminek az lett az eredménye, hogy az addig szinte kizárólag kék-fehér köznépi, vagy parasztviselet lassan színesedni kezdett, jóllehet, teljes pompájában a redempciót követően, a parasztpolgári fejlődés megerősödésével teljesedett ki.
Bél Mátyás 1730-ban járta be a Jászkun kerületet. Megfigyelései rendkívül érdekesek a kutatók számára. Jellemvonásokat, földrajzi adottságokat és természetesen a viseletre vonatkozó adatokat is tartalmaz a leírása: „ Különben testük erős, és azt sajátos ruhába, többnyire kékbe, néha fehérbe öltöztetik. Egyaránt csinosak a férfiak és a nők, de a nőkben nagyobb a tisztelet a férfiak iránt, ámbár csintalanabbak is a férfiaknál. A fiatal nők ugyanis, amikor férjhez mennek, a többi magyar szokása szerint otthon maradnak, ha férjük távol van a földön, és a legelső adandó alkalommal tiltott szerelemre lobbannak, és megszegik férjük iránti hűségüket. Ritkán található itt tizenöt esztendősnél idősebb hajadon leány, ha szép.”[23]
A női viseletben nagy korszakváltás következett be a 17.
században. Addig a 
szoknya
még általánosan a vele egybeszabott vagy összevarrott korcoványnak is
nevezett ujjas vagy ujjatlan derékrésszel együtt készült. A derékrész alatt,
alsóneműként csak az 1650-es években (valószínűleg francia hatásra) jelent meg
a halcsonttal vagy náddal merevített mellfűző.[24] Az 1630-as évektől már az aljtól
külön vált a derék, az Európa szerte
magyaros viseletnek számító nyitott váll, magyar váll pedig
a 18. századi árszabásokban jelenik meg. A derékrésszel összevarrott szoknya
ugyan sohasem ment ki a divatból (a négyfalusi csángók lánykaviselete még őrzi)
azonban a 17-18. század fordulójára a szoknya önálló viseleti darabbá vált.
Ha
megvizsgáljuk a magyar népviseleti darabokat, láthatjuk, hogy szabásuk,
díszítésük egyes részletei történetileg különböző korszakokból, a kelet-nyugati
határok különböző irányaiból és a saját gondolatiságból, a természeti
körülmények szükségteremtette megoldásaiból alakult ki.
A
fenti megállapítások nagy vonalakban jellemzőek a Kárpát-medence magyar
nyelvterületére, a Kunság azonban, amint azt láttuk, elválik a többi
tájegységtől. Ez a viseletben is megmutatkozik, markánsabban jelennek meg a
keleti hatások. Mindez jórészt annak köszönhető, hogy a pásztorhagyományokat
szinte a 20. század elejéig megőrizték, a mezővárosi szervezetben élő városok
mindenre tekintettel voltak, de leginkább arra figyeltek, hogy új dolgok
"ne mételyezzék" az ifjúságot okot adva a "cifrálkodásra."
Hozzá kell tennünk még azt, hogy a református ember puritán ízlésű, nemigen
tűrte a cifraságot a viseletében sem.
Mivel
a köznépi viseletekről képes ábrázolás szinte nem is maradt fent, nehéz a
rekonstrukció. A festők nemigen találtak megörökíteni valót a paraszti
viseletben. Néhány rajz ugyan megmaradt a várábrázolásokhoz kapcsolódóan, de
ezeket rendszerint emlékezetből rajzolták. A református eklézsiák
anyakönyveinek ábrázolása is figyelemre méltó forrás, de ezek is erősen
stilizált rajzok.[25]
Még a legtöbb figyelmet a hajdú-viselet
kapta, mert közel állt a népviselethez, de a Nagykunságról ilyenek nem maradtak
ránk. A viselettörténet áttekintéséhez forrásul leginkább az iratok
szolgáltak, főként a körözési iratok, körözőlevelek, futólevelek,
mert olyan személyleírást adtak a körözöttről, amelyről jól felismerhették.
A mindennapi viseletet
írták le. A kunsági viseletről más tájegység körözési irataiban találhatók
adatok. A tilalmak, rendeletek az erkölcs nevében üldözték az új
divatot, a rendeletek gyakran előírták, hogy mi az erkölcsösnek tartott
viselet - ami többnyire a már megszokott, régi volt. A mesteremberek céhekbe
tömörültek, a céhek érdeke az volt, hogy az árucikkek árát emeljék, a
közigazgatási hatóságoknak pedig joguk volt árakat megszabni. A limitációk
ily módon leírják a ruhadarabok árát is és természetesen magát a ruhát is. A
Jászkunság legrégibb árszabása 1755-től való. Túrkevén 1760-ban szűcsök és a
csizmadiák munkáit limitálták. A Jászkunság teljes területére vonatkozó második
árszabás 1780-ban jelent meg, a harmadikat 1812-ben adta ki a Hármas Kerület. A viselettörténeti kutatás
forrásául használhatók a céhiratok. Az artikulusok leírják a
remekelés módját, a jegyzőkönyvek pedig a határozatokat. Tiltották az
újításokat, az egyéni kezdeményezéseket és igen szigorúan felléptek a rosszul
dolgozó kontárok ellen. A végrendeletekben és leltárakban ugyancsak
értékelhető adatok maradtak ránk, hiszen az örökhagyó értékesebb ruhadarabjait
hagyta gyermekeire, unokáira, amit olykor
nemzedékeken át viseltek. Az asszonyok végrendelkeztek vagy szóban testálták
rá valakire ruhadarabjaikat. A cselédbérek szintén jó adatokat szolgáltatnak,
hiszen a cseléd nem pénzt, hanem természetbeni járandóságot kapott. A cseléd
viselete általában megegyezett az alföldi jobbágy viseletével. Az uraságtól
levetett holmit a 18. században még nem viselhette a cseléd. A már említett
körözési iratokban olykor lopott holmikról is olvashatunk, amelyben hírt adnak
a korabeli viseleti darabokról. Az életkörülményekről szóló feljegyzések, jegyzőkönyvek
sem elhanyagolhatóak, hiszen megtudjuk, hogy XY gatyaszárban vitte a búzát
- térd alatt kötve hordta a gatyát. Azt, hogy vásárkor a nagykarimájú
csikóskalap minőségét az áldomás során mérték fel: ha a beleöntött bor alul
megcseppent, nem volt elég tömör a nemez, áteresztette az a vizet is, tehát
semmire való volt. Nyelvi adatokból, szólásokból a viseleti darabok népnyelvi
elnevezését tudjuk meg. Kevés, de nem elhanyagolható a képes ábrázolásokon,
metszeteken ránk maradt történeti adat.
A térképeken is találunk ábrázolást olykor: az Alföld első kataszteri
felmérése a 18. század utolsó negyedében volt. A térképekre rajzolt pásztorok
földműveseket ábrázoló képek stilizált formában mutatják a népviseletet. A
Karcag város 1787. évi határtérképén látható szilajpásztorok kifordított
subában, fejükön kunsüveggel, lábukon bocskorral láthatók.
A pásztorok viselete
A
pásztorviselet, leszámítva a fejfedőt, alig változott a 20. század elejéig. A Hortobágy
mellékén lévő Nagykunság települései adták a pásztorokat, ily módon
tájegységünk pásztorkultúrája, beleértve a viseletet is, azonosnak tekinthető.
A pásztorviselet rendesen az ábrázolásokról is ismert vászonból szőtt 
bő gatya, fehér
borjúszájú (bő mellévarrott ujjú) ing, fekete pitykés lajbi. Utóbb a pásztorok kékre festették ingüket,
gatyáikat. Esős időre való volt a tőgyfagatya, amit már új korában
juhtejbe mártottak, majd hamuba tapostak és kifényesítették szallonnával. Ettől
olyan kemény lett, hogy nem járta a víz. Modern kifejezéssel szólva impregnálták
az anyagot, erre azért volt szükség, mert az állatok után gyakorta kötésig érő
vízbe kellett menni. Az ilyen nadrágra nem ragadtak a férgek sem. A süvegviseletet a kalap váltotta fel. A
nemezből készült kalapoknak különböző formáját hordták, a pásztortársadalom
hierarchiájának megfelelően. A csikósok,
gulyások, juhászok, kondások más-más fejfedőt viseltek, de még a
karikásostort sem cserdítették egyformán.
A pásztorviselet megmaradt, de mint azt minden viseleti darabnál láttuk,
már csak ünnepi alkalmakra öltik magukra, egy-egy múltat idéző
rendezvényen. Munkára a második ezredfordulóra már a pásztor is nadrágot,
kabátot, inget és csizmát hord, a polgári viselet darabjait.
Jellegzetes darabok a kunsági viseletben
Süveg
A
népviseletnek első, valóban hiteles emlékei a régészeti leletekből kerültek
elő. A kunsüveg példája ezt különösen igazolja, hiszen a 15. századból való
nemezsüveget láthatunk a szolnoki Damjanich János Múzeum régészeti kiállításán.
A 18. századból való, Túrkevéről származik a Néprajzi Múzeum süvegje.[26] A 18. századig általánosan használt fejfedő
volt a kunsüveg, aminek kun eredetét valójában csak gyanítani lehet és nem
bizonyítani. Azonban ha a Szent László legendát ábrázoló falfestmények kun
fejviseletét a
Karcag-Orgondaszentmiklós temetőjében talált, ugyancsak 15. századra datált
süveget összehasonlítjuk, azt láthatjuk, hogy megegyezik a formájuk. Az
ugyancsak 15. századi Königsbergi Krónika vonuló kun tábort ábrázoló képén jól
kivehető az a süvegforma, ami a már említett régészeti ásatásokon előkerült.
Bizonyos vonatkozásokban hasonlít a közép-ázsiai kazakok és kirgizek felhajtott
karimájú magas nemezkalpagjához. Ha mindezeket egybevetjük a 18. századból való
süveggel, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez az egyetlen viseleti
darab, amely a kontinuitását megőrizte, egészen a 18. századig, amíg végképp ki
nem szorította a kalapviselet.
A
süvegre vonatkozó első írásos adat az 1395. körül keletkezett Besztercei
szójegyzékből való, majd az árszabások, tiltó rendeletek sora ad értékelhető viselettörténeti adatokat.[27] Bár az árszabások rendre csak 18. századiak,
aminek az a magyarázata, hogy az 1625-ben hozott, majd 1659-ben megerősített
árszabások voltak a mérvadók, nem emelkedett általános gyakorlatra, mígnem a
sok visszaélést megsokallva, az 1715-ös újabb törvény hatására sorra születnek
a városi és megyei limitációk. [28]
A
jászkunsági árszabás 1780-ban első helyen említi a magas fekete barkás
süveget és ezt követően a közönséges szolgáknak való süveget. Barkás
süveg nemcsak juhbőrből, hanem nemezből is készült, hiszen a puhábbra gyúrt
nemez kibolyhosodott.[29]
(Valószínűleg ekkor már merinó gyapjúból készítették a nemezsüveget, ami
köztudomásúan lazább szerkezetű anyagot eredményez.) "Az általánosan
elterjedt kun süveg, túri süveg megjelöléssel egyszer találkozunk
az árszabásokban - hívja fel a figyelmet Domonkos Ottó,[30] ami azt jelenti, hogy a néprajzi
szakirodalom a népnyelvből vette át a terminust és nem a történeti forrásból. A
kunsüveg, vagy túri süveg a 16-18. században elterjedt viselet volt az
Alföldön. Elsősorban katonaföveg volt, de a köznép is hordta, utóbb a felföldi
tótok is átvették.[31]
A formájára vonatkozó első nagykunsági írásos adatunk 1743-ból való. Karcagi
jegyzőkönyv említi, hogy "Kabai Istóknak volt viseltes csákós süvegje -
vallja a tanú." majd másik adat Györffy nyomán ugyanebből az évből: "A
fátens a jelen lévő süveget nem esméri ugyan, de mikor Kenderessi Istvánt
eltemették, akkor bizonyára nem az a süveg volt a fejében, a' melly
bévarrott csákójú süveg volt a fején, az után pedig bégyűretlen, fennálló süveg
vót a fején mely az öreg Kabai Mihály uramé volt, míg bírhatta." [32]
Köznépi viselet voltát, igazolja
az, hogy cselédbérben is adtak süveget
- ára 2 márjás – a 18. század derekán. [33]
1781-es kun kapitányi rendelet figyelmeztette a tekintély dolgában hadilábon
állókat, hogy "a kunok, ha más vidéken járnak, a csárdában ne
verekedjenek, fő tiszt urak előtt kocsival kitérjenek, süveget emeljenek és a
vámosokat privilégiumaik hánytorgatásával ne bosszantsák."[34]
A süveg viselete a redemptió után (1745) lett katonai előjog, polgári
viseletként 1764-ben Túrkevén már tiltják, 1777-ben Kisújszállás úgy határoz:
"Minthogy a negédes ifjúság, annyival inkább a szolgálatban levő
suhantzok az süvegekben tsinált abrontsokkal, huntzfutkájok sodorgatásával, s
némelyek tsákó viseléssel magokat a kínyessígre, negédségre s tséltsapságra
nagyon elkapatták, az ilyeténeknek megzaboláztatásokra nézve ennekutánna, ha kik
ilyeténbe tapasztaltatnak, toties quoties 12 korbátsokat szenvedjenek,
meghatároztatott."[35]
A század végére a süveg
lassan kiment a divatból. Némely káromkodásban ugyan találunk rá utalást, de
helyét átveszi a kucsma ami anyagában ugyan nem, hiszen báránybőrből
készült, de formájában hasonlít a magas csúcsos süvegre. Noha a kalap már a 16.
században létezett, a Jászkunságon a 18. század utolsó negyedében 1780-ben
jelenik meg. 1793-ban bihari limitációk is hozták. Mire a század véget ért, a
süvegviseletnek végképp bealkonyult, de a 14. századból való első említésétől
számítva mintegy négyszáz éven át tartotta magát ez a sajátos kunsági fejfedő.
Helyét átvette a nagyszélű csikós-gulyás-kondás kalap, ami alighanem rangjelző
szerepet kapott, cifrálkodásra alkalmas darabnak tartották, ezért a 19. század
elején már tilalmazták a túl széles kalap viselését.
Suba, bunda
Alföld
szerte, de a Kunságon különösen sokáig élő viseleti darab volt a suba. Hosszú
életét a pásztoréletforma lassú változásának tudhatjuk be. A suba eredete
bizonytalan illetve gyanítható, hogy nomád állattartó népek természetes anyagú,
leginkább bőrből való viselete. A szó: suba 1290-ben fordul elő először írott
forrásainkban. Gyaníthatóan szláv eredetű a szó.[36]
A suba 4-15 juh bőréből készült, formája a gazdagoknak fél- vagy egész kör
alakú, a szegényebbeké szűkebb, éppen csak a testet fedő volt. Nyaka köré
fekete báránybőrből kacagánygallért varrtak. Bél Mátyás írta az alföldi
pásztorokról, hogy "Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben
járnak, aminek bunda a neve." [37]
A Nagykunságon, a
Hajdúságon és Dél-Borsodban bundának mondták. Aszerint, hogy miként
szabták, mikor viselték különböző fajtáit ismerjük, így van: ünneplő suba,
kocsira való suba, juhászbunda, asszonysuba. Az ünneplő volt a templomba járó
suba is. A szűcsmesterség virágzása révén az ünneplő bundák valóságos
remekművek voltak a módosabb parasztság legszebb ruhái, díszítésük igen
figyelemre méltó. A bővebbek palástja teljes kört adott, az alja kerülete 4-6 m
is volt, hossza pedig 120 cm. Különösen a jászsági és a kunsági subák voltak
hatalmasak és gazdagon díszítettek. Aljukat visszahajtották - kötözött aljú
subának mondták. A kunsági subát fekete-bordó-lilás árnyalatú kálomistás
színnel hímezték, kunrózsa és rozmaring ágú díszítés futott a válltányérján. A
módosabb házasulandó legénynek kijárt a vőlegénybunda, de érett férfikorú is
viselte. A bundát hidegben szőrével befelé, esős időben szőrével kifelé
fordítva viselték. Karcag 1787-ből való térképén ábrázolt szilajpásztorok szőrével
kifelé fordított bundában láthatók. A bőr kikészítéséhez és megvarrásához a
juhászok értettek. Hogy ne eressze át a vizet, tovább tartson az ereje, bőrét
hájjal kenegették, vagy főtt húst szárítottak a napon - ez egyike a
hústartósítás egyik ősi módszerének - a bunda bőrére tették. Csak addig tartott
a bunda becsülete, amíg érzett a faggyú szaga. Ha ezt elveszítette, már
csak a szekérderékba tették derékaljnak. A Kiskunságon tükrös díszítésű
subát említ Tálasi István, amit még a múlt század végén viseltek. A tükrös
díszítés a balkáni és a keleti eredetű ruhadarabokon fordul elő.[38]
A
juhbőrsubák keleti analógiájaként ismerjük az ázsiai nomád népekre jellemző
hosszú, bő szabású juhbőrsubát, a csikóbőrből készült, szőrével kifelé
fordított hosszú bundákat és a házilag szőtt posztóból készült prémes
köpenyeket, amiket díszes bőrövvel fogtak össze.[39] Analógiaként kívánkozik ide, bár csupán
formájában egyezik a kaukázusiak nemezből készült burkája.
A
bőrből való felöltők közül a hátibőrt kell még említenünk, mint a Kunság
igen ősi és jellegzetes viseleti darabját. A hosszú szőrű rackajuh bőréből
készült a hátibőr vagy kacagány. A Kunságon még a 18. század
közepén is gyakori viselet volt, amint az Illéssy István nagykunkapitány 1756.
május 27-én Kisújszálláson kelt körleveléből is kitűnik: "A szolgák és pásztorok, úgy a
fiatal gazdalegények is, a kik nagy, s nem igen hellyesen kigondolt nagytaréjú
sarkantyus csizmákat s fekete hátibőröket, mellyet vulgo katzagán-nak hívnak,
viselni nem lészen szabad; mert akin ezentúl akar armás hadnagyok az ő
katonáikkal, akar districtualis hadnagyok akar gazdákon, akar szolgákon, akar
pásztorokon ollyan megtiltott ruhát tapasztalnak, minthogy instructiójokban fog
lenni, tőlük elvészik és a magok hasznára fordíttyák. Valaki pedig
renitenskedik s elvenni nem engedé, az arra rendeltetett személlyek azonnal a
N. Magistratusnak előadni tartoznak, kiknek hatalmokban lészen azon nyakas
személlyeket kötelességek szerint megbüntetni. Mert az ollyan rendetlen
sarkantyú és katzagányok nem egyébbre hanem a ruhában való bujaságra s
kényességre való, melyet az Isten törvénye is tilt."[40]
A fekete rackabőrből való
hátibőr továbbélt a ruha gallérjaként. Rendesen a kacagányt nyakbavetve
hordták férfiak és asszonyok egyaránt, erről a 18. századi jegyzőkönyvek
bőséges adattal szolgálnak.A bőrruhák az ujjas bőrkabát, a csípőig érő ködmön,
kun nevén daku volt még jellegzetes viselet. A dakut már szűcsök
készítették.
A ködmön, vagy daku
cselédbérben a ruhajárandóságok közé tartozott. 1760. decemberében Túrkeve
városa így limitálja a szűcsök munkáinak árát:[41]
"Egy nagy, vagy első
ködmön varrásáért a lakos tartozik-45.Frt
Sühedernek vagy felserdült legénynek való ködmön varrása-36.-
Közönséges posztóbul való
mentének bélleléséért -51"
Angliamentének
bélleléséért 1.
-"Gyermek mentéje
béllelésitül -30"
Kunsági
kisbunda
A
kör alakú subákhoz hasonlítottuk a Nagykunságon jellegzetes női viseletté vált kunsági
kisbundát amelyekről Dorogi Márton írt szép összefoglalót.[42] Kunsági kisbundában - ebben a barna alapon
fekete selyemhímzéssel díszített ünnepi viseletben szépen festettek az
asszonyok. A díszítésnek itt is rangjelző funkciója volt: csak az hordhatott hárombokros hímzésű - (az aljától
a válláig terjedő három vízszintes sávban futó mintával díszített) kisbundát,
aki tehetős volt, akit társadalmi státusa erre feljogosított. Aki érdemtelenül
viselte megszólták. Barna alapon
fekete szűcsselyemmel hímzett bunda gyaníthatóan keleti örökségünk, párhuzamait
a Kaukázusban élő török népcsoportoknál is megtalálhatjuk. Szabása egyenes
vonalú, egy-egy juhbőrből szabott elej-és hátbőrhöz vállon összevarrt, kétfelől
oldaltoldással vállhoz kerekített. Megegyezik a férfibundák szabásával, csak
annál rövidebb, épp, hogy csípő alá érő.
Hazai írásos emlékünk viszonylag kései:
sem az 1760 körüli túrkevei tanácsi, sem a Jászkunság 1780. évi
árszabása még nem említi. A kisbundára utaló első adatot a mezőtúri
céhiratokban találunk 1826-ból. A Nagykunsággal határos területekre is eljutott
a hajdúsági, észak-bihari, dél-borsodi, hevesi területekre, elsősorban a
vásározók révén, majd a helybéli mesterek is átvették. A debreceni vásárokon
jelen volt az egész Tiszántúl, a mezőtúri szűcsök Sarkadig és Váradig is
elvitték portékáikat. A nagyobb kunsági városokban 15-20 szűcs is megélt. Vagy
önálló céhet alkottak vagy összeálltak
szabókkal és más iparosokkal.
Hívták kunbundának, túri vagy karcagi bundának, gallérbundának és
kerekbundának, ha nagyon bő volt, fodros bundának. Az emlékezet több kiváló szűcsmester, így a
kisújszállási Gaál Sándor, a kunhegyesi Szabó Pál és Szabó Imre, Szabó Lajos, a
kunmadarasi Üstökös Sándor nevét őrizte meg. Legfontosabb megkülönböztető jele
a sajátos ornamentikája volt. A Kunsággal határos vidékek díszítésmódjában
felismerhetőek a kisújszállási vagy madarasi mesterek stílusjegyei. 
Igen drága volt egy kerek bunda. Ára olykor egy hold föld árával is vetekedett. A férjhezmenő lányok szándokládájának tartozéka volt, illett újasszonyként abban menni a templomba. A 19. század második felétől a parasztgazdák asszonyai hordták, iparos és polgárasszonyok nem. Lassan kiment a divatból olyannyira, hogy az 1900-as években már csak idős asszonyok viselték, az I. világháború után pedig már alig készült néhány példány.
Szabása és hímzése
A festett bőröket
szabás előtt hímezték. Úgy választotta a mester a bőröket, hogy azt a bunda
elejének, oldalának, vagy a hátának szánta. A szabás komoly szerkesztési munkát
igényelt. A mintákat rézgálicba mártott lúdtollal rajzolta rá a bőrre, először
a nagyrózsákat, szárakat, aztán a rozmaringleveleket és végül a bimbókat. A
legügyesebb mesterek fejből rajzolták a mintát, mások sablont, később
nyomódúcokat használtak, de ismerünk olyat, akinek egy gyűszű is elég volt a
virágozáshoz, ugyanis a legtöbb minta kirajzolható gyűszűnyomból is. A
sokmunkájú mester nem hímzett, csak írta a mintát, szabott és összeállította a
bundát. A híres kisbundás szűcsöknek
5-6 varróasszonyuk volt, akik otthon selymeztek, bedolgozók voltak. Egy-egy
munkás darab elkészítése három hétbe is beletellett.
Ornamentikája
Kezdettől fogva egyöntetű a díszítése, hármas tagozódást
mutat: legalul van az aljkoszorú, ami 5-7 cm széles körbefutó folyódísz.
Fölötte a bokorvirág kompozíció,
efölött csengősor és hálózás helyezkedik el. Ezek felett még két-három sor keskenyebb folyóminta majd
legfelül az erőteljes, 5-6 cm széles vállkoszorú. A 19. század utolsó harmadától csaknem minden kisbundát fekete
selyemmel hímeztek. Az ornamentika nem túl gazdag, ám ízléses elrendezése miatt rendkívül szép összhatást mutat.
A gyapjúból készült felsőruhák
A cifraszűr
Az Alföld legnagyobb állattartó körzete a
Nagykunság volt, s a jelentős juhtenyésztés miatt a gyapjúfeldolgozás is
számottevő lehetett. A felsőruhák jó része gyapjúból készült, kézenfekvő a
nemezelés technikája, mint a legősibb textilkészítési mód, noha meglétére a
süvegviselet elmúlásával csupán nyelvészeti emlékünk utal. A nemezelődésre a
pásztornyelvben maradt fenn szó: kijcesedik a kutya szőre, mondja a
pásztor a loboncos komondor kutyájára. Nemezből való volt a nyereg alá való
izzasztó, amit a Püspökladányban élő nyergesmester Matuz Andor készített a két
világháború között. A szükség hozta elő az emlékezetből a régi technológiát,
jóllehet izzasztónak az egyébként értéktelen, szinte erejét veszített csungagyapjút
(hullott gyapjút)[43]
használták. Alighanem ez az utolsó adatunk a nemezelésre, ugyanis a felsőruhák
anyagát már más mesteremberek készítették szövőszéken. Különféle
gyapjúszövetből készült a felsőruha. A legdurvább kidolgozású a gubaszövet,
ami Ungvár felől érkezett az Alföldre, amint ez a debreceni gubacsapók és
szűrszabók peres irataiból kitűnik, [44]
jóllehet, hogy e két mesterség céhes története egy tőről fakad, csak idővel
váltak szét. Az erdélyi szász városokban 1376-ban 19 szervezett céhet
számláltak, közöttük voltak a gyapjúszövők és csapók is. „Az 1571. évi
limitáció szőrművesekről is szól. Az 1609. évi limitációban mint új mesterségek
szerepeltek a szűrcsináló mesterek, csapók avagy szűrtakácsok;
ugyanitt külön ártételek vannak megállapítva 'az szűr (t.i. szőr) - mívesekről',
kik lasnakot, gubát, harisnyát (székelyföldi értelemben veendő!)
csináltak" írta a debreceni gubacsapókról szóló kitűnő összefoglalójában
Bartha Károly.[45] A gyapjú szavunk
bolgár-török eredetű, ami azt sejteti, hogy a gyapjúfeldolgozás ismerete is a
honfoglalás előtt került a műveltségünkbe. A háziiparszerű feldolgozással járó
eszközkészlet fejlődése azonban már kisázsiai török hatást mutat. Amíg a
közép-ázsiai törökség a gyapjúlazításhoz máig fűzfavesszőt használ, addig a
kisázsiai török nemezelő műhelyekben íjfát használnak.
Az 1990-es
években törökországi gyűjtőútjaim során
közel hatvan nemezelő műhelyt látogattam meg, javarészt Belső-Anatóliában és az
Égei-tenger partvidékén.[46] Mindben ugyanazt a szerkezetű íjfát láttam,
amilyenről Bartha Károly közöl rajzot a rozsnyói csapómesterek műhelyében
használt ilfa-ról.[47] Ez az eszköz két, két- és fél méter hosszú
fa, amire juhbélből sodort húrt feszítettek. Az íjfát úgy használják, hogy a
gyapjú fölé helyezik, a mester bal kezével fogja. A jobb kezében lévő
verőfával veregeti a húrt, amitől az
rezgésbe jön és bele-belekap a gyapjúba, szinte pihekönnyűvé lazítja azt. A
kisázsiai törökök csak műhelyben használják az íjfát, minden mester maga
lazítja fel a megmunkálni való gyapjút. A fonálsodráshoz házilag gyapjúfésűvel
lazítják a gyapjút. Az íjfa használata a magyarországi csapócéhek életében már
a 19. század elején megszűnt,[48] csupán a kalapos mesterség éltette tovább
ezt a különös eszközt. Azonban az elterjedéséből ítélve feltételezzük, hogy a
hódoltság idején került a magyarországi gyapjúfeldolgozó műhelyekbe.
Valószínűleg az abaposztó szövéstechnikájával együtt. A szűr, ez a
jellegzetesen magyar pásztorviselet szűrposztóból vagy abaposztóból készült nagy
gallérú viseleti darab. A gubaszövetnél sokkal finomabb kidolgozású szövött, kallott
anyag a szűrposztó, vagy abaposztó. A kallás munkaművelete abból állt, hogy a
megszőtt gyapjúszövetet folyóvíz sodrása alá tették miáltal a szövet
megtisztult és a faggyú kimosódott és a víz veregetése által összeállt, tömörré
vált. A nemezelő mesterek ugyancsak tömörítik a már pásztorköpönyeg, nyereg alá
való izzasztó és szőnyeg formájára alakított gyapjút. A gyapjúfeldolgozás
technológiájának csupán egy mozzanata a kallás (tömörítés) ez önmagában
nem bizonyítéka annak, hogy a szűrposztó a Balkán felől érkezett hozzánk.
Azonban figyelemre méltó egybeesés, hogy a kisázsiai törökök máig viselt
pásztorköpönyegét aba-nak hívják. Veronika Molnár Gerwers a magyar szűr
eredetét kutatva néhány elemének - úgymint kifelé hajló elej és a befenekelt
ujjak - ókori keleti előzményeit fejtette ki. Kutatásainak nagy érdeme, hogy
óriási összehasonlító anyagot tárt fel a Balkántól Kisázsián Iránon át
Türkmenisztánig. Történeti előzményének tekinti az ókori keleti kandys
nevű kabátot, amely szabásvonala a magyar köntösben maradt ránk. [49]
A Képes
Krónikában, de más középkori forrásokban sem ismerünk egyetlen szűrábrázolást
sem. A szűr első írásos említése is csak 1570-ből való: "Nicolaus Zywzabó"[50]
A szűr (szőr) szó is kettős jelentésű. A 16-17. században az anyagot már nem,
csak a viseleti darabot jelentette. Felmerült a "szürke" színből való
eredeztetése is. Nagy a valószínűsége annak, hogy a török sürü - nyáj,
nyájpásztor jelentésű szóból származhat a szűr szavunk. A szűr keleti eredetű szabását a 19-20.
századi darabokról ismerjük. Nem lehet tudni, hogy a megelőző századokban
milyen ruhafélékben lappangott. A 19. században a magyar parasztság viselete
volt, itt ötvöződött az eurázsiai eredetű - de a magyarsághoz a középkori
Nyugatról került csuklyával, az európai reneszánsz eredetű szögletes gallérral
és a kifelé hajló elej-lapokkal."[51]
Legújabb viselettörténeti
kutatások bizonyítják, hogy a reneszánsz négyszögletes gallér az újabb típusú magyar
szűröknél kombinálódott egy állógallérral, ami a keleti eredetű viseleti
darabok tartozéka volt.
A honfoglaláskori,
majd hódoltságkori 
felsőruhák része az
állógallér, de a Képes Krónika ábrázolásain látható kunok is állógallérú
köpenyt viselnek. A Karcag-orgondaszentmiklósi ásatások során előkerült
aranyszállal hímzett gallér is igazolja, hogy a 15. századi kunok viseletének
is része volt ez a gallértípus.[52]
Mivel a balkáni és a kisázsiai
pásztorviseletben gyakori a csuklya, illetőleg a csuklyává alakítható
négyszögletes gallér, adódik a kérdés, hogy melyik volt előbb? A csuklyának
történeti-földrajzi eredete eltér a szögletes gallérétól. (A kutatók kelta
eredetűnek tartják a csuklyát.) Tény, hogy a pásztorviselet ott őrizte meg a
csuklyát ill. a csuklyává alakított szegletes gallért, ahol a csapadékos
éghajlat jellemző. A 19. században már ünnepi viseletté vált a szűr, a hatalmas
szegletes gallér kínálta magát a díszítésre. Végül is a cifraszűr, ez a
sajátosan magyar viselet úgy alakult olyanná amilyennek a múzeumokban ma
látható, hogy alapszabását minden bizonnyal keletről kapta, a szűrcsatok a
hódoltságkori mentékről, ill. a 19-20. századi díszmagyarokról kerültek a
szűrre. Az állógallér keleti eredetű, már a honfoglalás korából meglévő, a
szögletes gallér a reneszánszkori, a legarchaikusabb táji típust képviselő
jászkunsági szűrök gallérjain és az elejen látható asszimetrikus
állócsokrok oszmántörök hatást tükröznek.[53]
A szűr díszítése
A
szűr díszítményei közül a rátétes díszítés keleti hozadék, a dunántúli
szűrök őrizték meg. A virágdíszítés, a rozmaringlevelezés a tiszántúli
szűröket jellemzi, közülük is a legrégiesebbnek a jászkunsági szűrök tűnnek. Az
asszimetrikus állócsokrokat, fogazott szélű leveleket, töltött szárakat, a
virágok más színnel való kontúrozását, a virágban virágokat a kutatók
oszmán-török eredetűnek tartják.[54]
A szűröket a galléron, az
elejen, az oldaltoldásként szolgáló aszajon és az ujjak végén
díszítették. A szűrök díszítése nemcsak tájtípusaiban (Jászkunság-Alföld, Debrecen-Hajdúság,
Bihar-Erdély, Felföld, Dunántúl), hanem tájtípuson belül is eltérő.[55]
A legjobb példa erre a kunsági szűr, ahol is színeiben, de motívumaiban
különösen jellemző az egyes kun városok sajátos díszítés módja. (A vásárokon,
csárdákban a szűréről látni lehetett, hogy melyik városból való a legény.)
Ennek alighanem az a magyarázata, hogy a helységben dolgozó szűrszabó mester
maga alkotta mintakönyv alapján virágozott. Pl. Györffy Ferenc karcagi
szűrszabó a 19. század derekán élt. A szűrhímzést (virágozást) Debrecenben
tanulta, hazatérve szülővárosába céhes mesterként 25 éven át dolgozott. A
nagykun szűr ornamentikáját ő teremtette olyanná, amilyen lett.[56]
Díszítése nem hasonlít a debreceni tanult mintákhoz, annál több régies elemet
őrzött meg. Tehát Györffy Ferenc és fia István is merítette valahonnan a
motívumkincset, átörökítette, újrakomponálta a díszítőelemeket, mint ahogyan
ezt a tájhoz kötődő népművészek teszik még ma is. A különféle alapon, textilen
vagy fémen ránk maradt azonos motívumok megjelenésére a legjobb példa a Györffy
által közölt ipolytarnóci gallérvirág[57]
és a túrkevei tarsolylemez díszítése. Ez is igazolja, hogy a népi
díszítőművészet megértése csak úgy lehetséges, ha a motívumok gyakran
antropomorf jellegét meglátjuk. Ez magyarázatot adhat bizonyos, főleg
életmódhoz kötődő motívumkincs továbbélésére, de vándorlására is. Mert ugyanaz
a motívum - jel - másnak hat szövésben, hímzésen, bőrmunkán vagy ötvös remeken,
az eredeti jelentése azonos. Megfejtésében gyakran a népköltészet is segít. A
zsendülő tudományág, a szemiotika új módszereket, jó lehetőséget kínál az
összefüggések felismerésére.
A népviselet színei
Bél
Mátyás a már említett munkájában a Kis- és Nagykunság viszonyairól írt, egyebek
mellett a viseletről is szólt: "Különben testük erős és azt sajátos
ruhába, többnyire kékbe, néha fehérbe öltöztetik. Egyaránt csinosak a férfiak
és a nők."[58] A fehér
szín, a nyers színű, "nyersanyag" a len és a kender színe az
alapanyag színe is, amelyből a ruhát varrták. Ezzel ellentétben a háziipari
szőttes, a gyolcs, ragyogó fehér volt, amit elsősorban a gazdagok és a
fiatalok viseltek. A háziszőttes megmaradt nyers színével hétköznapi
viseletnek. A fehér az öregek és a gyászolók viselete maradt. A
gyász színe hosszú ideig ez maradt, a többi szín használata viszonylag késői
jelenség. Egyszerű lélektani oka van ennek, amely minden kultúrában fellelhető.
A legősibbek azok a megnyilvánulások, amelyek a test elváltoztatásában
mutatkoznak meg. Ilyen a ruházat megváltozása is, hiszen az áll legközelebb a
testhez. Azok a népek akik egyébként ruhában járnak gyász esetén meztelenre
vetkőznek. A mediterrán kultúrákban, az araboknál, az Égei-tenger vidékén és a
zsidóknál kimutatható a meztelenre vetkőzés gyász esetén. Ennek emléke nálunk
abban a szokásban él, hogy a férfiak kalaplevéve kísérik a koporsót.[59] Más esetben a haj kibontása és a szakáll
megnövesztése a gyászjel. A mohamedán vallású török népeknél ez máig így
szokás, de nem szakrális szokásról van szó, mindez már az iszlám felvétele
előtt is létezett, és ma is megtalálható még a kazakok körében is, akiket pedig
a legkésőbb érintett meg az iszlám vallás.
Arról, hogy a kun
asszonyok gyászában megvolt-e a kibontott haj szokása, nincs adatunk, de
valószínűnek tartjuk, hiszen a velük szoros kulturális rokonságban élő
dél-moldvai tatár asszonyok a 18. században így gyászoltak.[60] A fehér gyász-színre a rokon népek
kultúrájából bőséggel hozhatunk példát, de csupán egyetlennel szeretném a
fontosságára felhívni a figyelmet: a kazak recens kultúrában a fehér
gyászszalag a temetési zászlón az elhunyt idős korára és nemére utal.[61]
A
kék használata az egész Alföldön elterjedt, jóllehet, a szín
megjelölésére egészen a 16. századig nem volt adatunk. Ég-színnek mondta a magyar nyelv. A
szó török eredetű, "kök" jelentése ugyanaz. Volt a kék színnek
azonban egy sajátos mélykék ~ feketéskék változata, a kunkék, ami a
kunok gyász-színe volt, amit ásatási megfigyelések igazoltak, de népköltészeti
adatunk is van rá: Az „Elment az én rózsám" kezdetű dal egyik variánsa így
szól: "inkább meggyászolom fekete ruhába / délelőtt fehérbe / délután
veresbe / estefelé, ha ráérek tiszta lila színbe."[62]
A régészeti ásatásokra korábban gyakran hivatkoztam, így ezúttal is ezt teszem.
A Karcag-Orgondaszentmiklósi temetőben
talált koporsómaradvány tanúsítja, hogy a koporsót festették. Piros, zöld,
feketéskék motívumok voltak rajta. Az orgondaszentmiklósi és asszonyszállási
kunok lila gyászt viseltek. A kunok gyászszíne, a kunkék, a kunsági
festett bútorokon maradt ránk. A kazak temetkezési szokásokban megtaláljuk a
párhuzamát. Az asszonyok halotti zászlajának sötétkék a színe.[63]
A népviselet kedvelt színe még a vörös, az életöröm, az ünnep színe. A
kunsági díszítőművészetben éppúgy szerepel, mint a magyar népművészet más
területén. Azonban a vörös a gyász színe is volt. Apor Péternél olvashatjuk,
hogy a házas férfiak koporsóját sötét meggyszín bársonnyal vonták be. Mikes
Kelemen koporsóját is meggyszínű bársonnyal terítették le. Ugyancsak Aporra
hivatkozva írja Fél Edit, [64]
hogy aki harcban esett el, vörös süvegben temették. A kuruckor gyászolói
viselték a vörös színt. Bethlen Gábor végrendeletében meghagyta, hogy vörös
legyen a gyász színe. A palócoknál és Kalotaszegen a kisgyermeket vörös kendő
viselésével gyászolják, de Hódmezővásárhelyen szokás volt a koporsófedelet
vörös színre festeni. A vörös szín a Földközi-tenger mellékéről került szerte
szét a világba. Minden kultúrában helyet kapott, gyász-színként talán a
halállal való dacot jelentette. Rontáselhárító szerepe miatt óvta a halottat és
a gyászolókat egyaránt. A másik világot, az életet jelképezte. A fekete gyász -
nyugati kultúrhatása a 19. század közepétől de inkább a 20. század elejétől
válik általánossá. Nálunk polgári körökben a 17. században még felváltva él a
vörössel vagy a dísztelen hétköznapi viselettel. A fekete színnek tulajdonított
hatás abban mutatkozik meg, hogy viselőjén nincs semmi feltűnő, nincs semmi
vonzó, nem ad okot irigylésre. A Kunságon még az 1960-as évekig szokás volt,
hogy az asszonyokat feketére festett egykori menyasszonyi ruhájukban temették
el. A Kunság díszítőművészetében a fentieken kívül még a zöld szín gyakori. A
zöld jelentésében a pásztorkultúrából vett példák alapján ugyancsak az élet
színét véljük. Az említett színek, a fehér alapon kék (kunkék), vörös, fekete,
zöld a Kunság díszítőművészetében a szűrhímzéseken, a kun párnavégeken át a
festett bútorokig megtalálhatók.
Posztóruhák
Amint azt a szűrök
készítésénél láttuk, a gyapjú alapanyagú ruhák azonos technikával készültek. A
fellazított gyapjút tömörítették
kallották és ványolták, ezáltal erős anyagot nyerhettek. Az Alföldön a posztókészítés
a török hódoltság után jött szokásba, valószínűleg a török abaposztó hatására s
lassan kiszorította a nemezt, olyannyira, hogy a jellegzetes pásztorviselet, a
szűr is szövött, kallott és ványolt anyagból volt már. Mellette a posztóruhák
is elterjedtek, hiszen jól használható, jó hőtartó volt az anyag. Azt
bizonyosan tudjuk, hogy Alföldön a
17-18. században kék, zöld, utóbb
fekete posztóruhákat viseltek. Rendszerint zsinórozás és ezüstpityke díszítette
őket. A posztó megőrizte népszerűségét egészen a 20. századig. A díszítésére
használt ezüstpityke, dürügomb olyan drága volt, hogy rendre
külön tárgyát képezte a végrendeleteknek. Gyakori volt, hogy az apa lajbiját,
dolmányát egyik fiára, annak ezüst pitykéit a másikra hagyta.
Parasztpolgári viselet a Nagykunságon
Női felsőruhák
Az
alföldi mezővárosok hamar polgárosultak. A redempciót követően a Jászkunság
városai megerősödtek, a század végére kialakult egy módos parasztpolgári réteg.
A református vallású Nagykunság igen adott arra, hogy jogi kiváltságait minden
módon hangsúlyozza és külsőségeiben is kifejezésre juttassa. Amint azt a
népművészet más területén is láthatjuk, a viseletre is igaz: akkor virágzik
teljes pompájában, amikor a másságot, a környezettől való különállást kell
hangsúlyozni. Azt a kutatás kiderítette rég, hogy a népviseletben
megjelenik a nemesi viselet hatása, némely eleme, de az is tény, hogy a 18.
században a cselédek még nem hordtak
„uraságtól levetett” holmit, a főúri, kisnemesi viselet a parasztpolgári
viseletben tükröződik. 
Mire a 19. századi nemzeti
önállósodási törekvések megfogalmazódtak, a viselet is kifejező eszközévé vált,
nemzeti öltözetté lépett elő. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a 18. század
elejére a hazai női divatot a németszabók készítményei nagy mértékben 
alakították.
A nájmódi népszerű volt a főnemesek, hivatalnokok és a módosabb
mesteremberek között, azonban a közrendű leányok magyarosítva saját
ízlésükre formálva követték a divatot. Amint a népi kultúra minden műveltségi eleme, a viselet
is folytonos változáson ment át, jóllehet a változás üteme a 19. századig az életmód változási ütemének függvényében
lassú volt, majd megélénkült. A nagykunsági mezővárosok parasztpolgárai karcsúsított
szabású, sonkaujjú, állógallérú, nyakig gombolt, esetleg másszínű V alakú
betéttel díszített felsőt és ugyanolyan
anyagból való lefelé bővülő szoknyát hordtak. Télen kisbundát, kerekbundát vagy
gyapjúfonalból kötött fekete, berlinerkendőt viseltek hozzá. A felsőt zsinórokkal, bevarrásokkal, esetleg
más színú anyagból való betéttel díszítették.[65]
A ruha anyaga mindig nemes volt, drága brokát vagy kőrisbogárszínú
taft. A szoknya alatt alsószoknyát hordtak, a viselet az akkori női
ideálnak megfelelően kerekké tette az asszonyokat. Jellegzetessége még a nagykunsági parasztpolgári
viseletnek, hogy nem használtak hozzá sem vállkendőt, sem kötényt. Az idős
asszonyok télen berliner gyapjúkendőt terítettek a vállukra, és
természetesen nagy selyemkendő, mint jegykendő volt a nagykunsági református
parasztpolgár asszonyoknak, de nem volt szerves része a viseletnek. Ha megnézzük a múzeumok gyűjteményében
fennmaradt fotókat, jó látható a különbség a Kunság peremvidékén élő városok,
pl Mezőtúr és a kunsági városok asszonyainak ruhája között. Gyolcsköténye a
mezőtúri, szolnoki asszonyoknak volt, a kunsági csak munkára, a felsőruha
védelmére használta a kötényt. A 19. század végétől használták a parasztpolgári
viseletet, de a 20. század első negyedéig az idős asszonyok még ünnepeken vagy
éppen a családi fényképezés alkalmával ezt vették magukra. A viseletek sem időtlenek, kisebb-nagyobb
ciklusokban 2-6 emberöltőnként változnak, attól függően, hogy milyen irányból
jövő hatás éri 
a társadalmat.
A
paraszti népviselet 19-20. századi fejlődésére a sok új anyag, a görbe szabásvonal
és a színesedés jellemző. A visel
ettörténet kutatásai
szerint a magyar parasztság ruhaneműinek alakulása nem független a felsőbb
osztályok viseletétől. A nemesi viselet
stílusainak bizonyos elemei, időeltolódással ugyan, de rendszerint megjelentek
a magyar paraszti kultúrában, ám hangsúlyozzuk, hogy nem egész stílusok, hanem
csak bizonyos stílusjegyek. A viselet azonban nem mindig a helyi közösség szabályai szerint alakult, gyakran az
egyházi és a világi hatóságok is beleszóltak az öltözködési szabályokba. A
kunkapitányok rendeletei olykor komolyan fegyelmezték a renitenskedő kunokat,
de az egyház is gyakran megintette híveit. Elég utalnunk az 1567. évi debreceni
zsinat egy kánonjára, ami hosszú időre meghatározta az egész Tiszántúl
viseletét, mondván, hogy „ A tisztökhöz illendő méltó ruhát viseljen minden. A
bíró mást, a hajdú mást, egyéb mester az ő tisztihöz illendőt viseljen.” 
[66] A vállkendő viselete
ugyancsak egyházi előírásra került a viseletbe, a mélyen kivágott dekoltázs
takarására. Azonban hiába minden szigor, a divatnak olykor nem tudtak
ellenállni. .
A
parasztpolgári viselet megőrizte a jellegzetes darabokat, pl. a pártát, és a főúri viselet némely
díszítését, azonban úgy, hogy azt a saját puritán ízléséhez formálta. A
hagyomány legfőbb átörökítője és őrzője a birtokos parasztság.
Férfi
felsőruhák
A
Nagykunság egész történelmében nagy szerepe volt a katonáskodásnak, hiszen a
különös kiváltságok fejében a városoknak meghatározott számú katonaságot
kellett kiállítani. Természetes tehát, hogy a katonai viselet a redemptus
férfiviseletre is hatással volt. Amint az Bathó Edit a jászok viseletét
összefoglaló szép munkájában[67] kiemeli, a Jászkun Nádor Huszárezred Európa
legimpozánsabb egyenruháját
1849-hordta. Az alábbi darabokból állt.: búzavirágkék (tiszteknél
sötétkék) posztónadrág, dolmány és
fekete prémszegélyes vagy rókatorkos mente, ami a közlegényeknél fekete,
sárga, a tiszteknél ezüst zsinórozású
volt fehér gombokkal.[68]
Ez a viselet látszik a nagykun redemptusok öltözékében. Kék posztóból való
testhez símuló nadrág és ezüst zsinóros dolmányt hordott ünnepeken a redemptus
férfi. Ez adta a mintát a Nagykun Nádor Huszárbandérium egyenruhájának is.
2001-től a nagykun városok társadalmi rendezvényein ilyen egyenruhában
díszelegnek a huszárok. Idős korában sötétkék vagy fekete, állógallérú,
ezüstpitykés, combközépig érő mentét viselt Karcagon. [69] A huszárviselet néhány díszítőeleme
továbbélt a parádéskocsisok viseletében.[70]
Polgári
viselet a férfiaknál a posztóból való parasztkabát, csizmanadrággal, fehér
inggel és lajbival. Ilyen viseletben mentek a vasárnapi istentiszteletre vagy
ünnepeken a rokonokhoz. Kalapot hordtak hozzá, amit a legények árvalányhajjal
díszítettek. Parasztember sohasem
hordott nyakkendőt, vagy térdnadrágot, sem pantallót. Utóbbi a városi tanult
polgárság, az orvosok, ügyvédek, tanárok viselete volt. A Nagykunságról a
Bácskába települt reformátusok viselete így maradt meg az emlékezetben: „Az
asszonyok ráncos bő szoknyát, pruszlikot viseltek, a leányoknak a bársony pruszlik
meg a rojtos keszkenő volt a módi. (…) A férfiak fehér gatyában, lajbiban és
csizmában jártak. A szűrnadrág kivételes ruhadarab volt. Keskeny, felhajtott
szélű fekete kalap járta nyáron, (…) télen báránysüveget és subát viseltek.”[71]
A
20. század elejétől felgyorsul a polgári viselet elterjedése. A régi
parasztpolgári ruhákat már csak az idős asszonyokon látjuk, a fiatalok az új
módi jegyében öltözködnek. A Kunságon több városban, de Karcagon különösen
szokás volt az, hogy a gazdalányokat téli időben varrószalonokba adták, amolyan
tanfolyamra, hogy megtanuljanak varrni, csipkét verni, mindent, ami idővel
hasznos asszonyi időtöltésnek számít.
Ezekbe a szalonokba természetesen külföldi divatlapok is jártak, így az
új módi nem kerülte el a nagykunsági portákat sem. A 20. század 30-as éveitől
ejtett derekú zsorzsett ruhákban fényképeztették magukat a polgár asszonyok és
lányok. Lassan a fejkendő is kiment a divatból és a viselet mind anyagában,
mind színében és formájában megváltozott.
Érdemes
a század eleji családi fotóalbumokat átlapozni. A fotózáshoz rendszerint az
ünnepi ruhájukat öltötték magukra az emberek. A Kunságon ez az ünnepnek, a
vasárnapi templombajárás viseletének felelt meg. Voltaképpen a templom is, mint
a közösségi élet színtere, nyilvános megjelenési hely valahol azonos
megjelenési formákat kínál, mint a fotó, amely ugyancsak a nyilvánosságnak
szól. Az öltözet a helyi hagyományoknak
megfelelően kifejezi a gyermekkortól az
idős korig viselőjének nemét, életkorát, családi állapotát, vagyoni
helyzetét, de jelzi a korcsoport változását is.
Olykor-olykor
fellángolt a magyaros viselet igénye, de leginkább szüreti
felvonulásokon, bálokon viselték a népszínművekből és operett előadásokból
ismert magyar ruhákat. A 20. század első felében, 1931-44 között elterjedt gyöngyösbokréta
mozgalom a falukutatók és a népi kultúra szerelmeseinek minden igyekezete
ellenére sem azt adta, ami szándéka szerint való volt. Operettmagyar viseletet
hozott újra a köztudatba, aminek semmi köze nem volt a valódi népviselethez. Inkább ártott, mint használt. Folklorizált
olyan hagyományokat is, amik korábban nem voltak jellemzőek arra a vidékre. Az
1950-es évek szüreti felvonulásaira ugyanez vonatkozik. A jószándék kevés.
Bármily nehéznek tűnik, egy század áttekintő értékelésénél nem hallgathatjuk
el, hogy sokat ártott a népi-nemzeti kultúrának. Nem járunk messze az
igazságtól, ha azt mondjuk, hogy jól kitervelten történt mindez. A hatását még
a 21. század is megsínyli.
Bármily
különösnek hat, napjainkban tapasztalhatjuk azt, hogy újra fontos lett a
hagyományos viselet. Jó ez, mert megint az összetartozás érzését erősíti, ami a
Jászkunságon mindig is megvolt, csak akkor lángolt fel, amikor a társadalmi
nyomás felszította. A kunok és jászok feléledő különös történeti tudatáról ma
már sokat írnak a kutatók, de megtapasztalja mindenki, akit megérint ennek a
vidéknek a szellemisége. A kulturális örökség, a gyökerek okán Keletről hozott
mentalitás és szabadságvágy újraéleszti a hagyományokat, persze a kor
szelleméhez igazítva. Ám amíg a Jászság
színes népviselete okán pontosan, festők által
dokumentált viselettel bírt, amit újraéleszthettek a jászsági varrónők,
addig a Kunság mintha zavarban lenne, nem tudja, mihez nyúljon. Pedig elég
lenne megnézni a családi fotóalbumokat.
Vajon a 20. században mi számít
népviseletnek? Az otthonka vagy a mackónadrág, esetleg az ötvenes
évek traktoristái által használatba vett svájcisapka, lódenkabát…
Nyilvánvalóan azt kell használni, a mai életformához igazítani, ami kifejezi azt az életérzést, amit kun
öntudatnak mondunk, ami a kunsági ember tartását, jellemét a leginkább kifejezi
és a református lelkületének is megfelel.
A nemes egyszerűséget. A hagyomány legfőbb őrzője és átörökítője a
birtokos parasztság. Azt a vonalat kell megújítani, amit a 19.- század végén, a 20. század elején a
parasztpolgári stílusnak tartunk, úgy, hogy hordható legyen az ünnepeinken is.
Irodalom
Babucs
Zoltán
1995 Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban.
Jászberény
Bartha Júlia
1988
Keleti tanulmányok./Keleti örökségünk 5/
Karcag
2002 A Kunság népi
kultúrájának keleti elemei. /Studia Folklorisztica et Ehnographica 44./ Debrecen
Bartha Károly
1939
A debreceni gubacsapó céh. Debrecen
Bathó Edit
2002
A jász viselet. /Jászsági Füzetek 36./ Jászberény
Bél Mátyás
1975
A kunok és jászok avagy filiszteusok kerületei. In: Bács-Kiskun Megye
múltjából.
(szerk.
Iványosi Szabó Tibor) Kecskemét
Botka János
2000 Kunok és jászok
katonáskodása és ünnepi bandériumai. Lakitelek
Boza Béla
2003
Hagyományaink és
szokásaink./CímeresKönyvek /
Bácskossuthfalva, 2005.
Domonkos Ottó
1981 A
süvegviselet történetéhez. Néprajzi Értesítő.44(1962)141-153.
Dorogi Márton
1961
A kunsági kisbunda.
Múzeumi Levelek. Szolnok, 5(1961)13-16.p.
1973
Sárréti és
nagykunsági adatok a kacagány viseletéről. Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv
( szerk. Szabó László – Tálas László) Szolnok, 1973.134-147.
Dzsanibekov, Uzbekali
1991
Eho… po szledam
legendi o zolotoj dombre. Ama-Ata
Fazekas Mihály
1979 Kunmadaras
juhászata. Karcag
Fél Edit
1935 Adatok
a gyász színéhez és párhuzamok. Ethnographia-Népélet 46(1935)6-17.p.
1962
Népviselet.
Budapest
Flórián Mária
1993
18.századi hatások
a magyar női parasztviselet elemeiben
In: Népi kultúra népi
társadalom. MTA Néprajzi Kutató Intézetének évkönyve XVII. 107-136.p.
Gáborján Alice
1976
A magyar szűr
eredetének kérdéséhez. Néprajzi Értesítő 57(1975)155-181.p.
Gulyás Éva
1987
A szűr In: Szolnok
megye népművészete (szerk. Bellon Tibor –
Szabó László)
A
nagykunsági református eklézsiák XVIII. századi anyakönyveinek ábrázolásai
In:
Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére. (szerk. Novák László) /Studia
Comitatensia 24./ Szentendre
1987
Népviselet
In:Szolnok megye népművészete (szerk. Bellon Tibor – Szabó László) 152.p.
Györffy István
1930 A
cifraszűr. Karcag
1937
A
nagykun viselet a XVIII. században. Ethnographia-Népélet 48(1937)122-123.
1933 Népviselettörténeti
adatok. Ethnographia 44(1933)28-32.P.
Horváth Ferenc
2001
A csengelei kunok
ura és népe. Budapest
Képes Krónika (latin, magyar)
1987 Az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött Clmae 404. jelzésű kódex hasonmás kiadása
A Képes Krónika latin eredetijének magyar fordítása.( A jegyzeteket Kristó Gyula készítette.) Helikon, Budapest
Margulan A.H.
1994 Kazahszkoe
narodnoe prikladnoe iszkussztvo. Almati
Mojzis Dóra
1988
Régi magyar
öltözködés. Budapest
Omarov, I.
1970
Kazak halkinin
cendik oju-örnek öneri – narodnoe deratibno
prikladnoe
iszkussztbo kazahov. Leningrád
Papp Izabella
2004
Görög kereskedők a
Jászkunságban. Szolnok
Papp József
A Hortobágy-puszta néprajza (Hortobágyi
Nemzeti Park – Daru Füzetek)
Szathmári Ibolya
1993 A debreceni „gyöngyösbogláros” párta. In:Déri Múzeum 1991.évi Évkönyve. Debrecen
Selmeczi László
1992
Régészeti-néprajzi
tanulmányok a jászokról és a kunokról Debrecen
Tagán Galimdzsán
1935 /a A baskír
posztókészítés. Néprajzi Értesítő 27(1935)84-85.
1935/b Gyapjúfeldolgozás a kisázsiai törököknél. 27(1935) 89-90.